Hideg van...nem a kedvenc évszakom a tél. Szép, szép de szívesebben érzem a napfény forró ölelését. Bármennyire rácsodálok a hópihék pihe-puha táncára, mégsem az én lelkemnek való.
Igaz a lelkem sincs teljesen a helyén, bár ez aztán nem nagy szám...sosem volt. Talán a végtelen hűvös nyugalom miatt de olyan ismerősök keresnek meg akik ha nem is merültek feledésbe mégsem hittem hogy eszükbe jutok még... Igaz meglepődök, de mégis jól esik. Aztán fordítok...vajon én miért nem indítok senki felé csak úgy spontán, mert eszembe jutott. Ostobaság talán, de én mindig azt képzelem, ha én nem vagyok fontos vkinek az nekem se kell hogy fontos legyen. Ezekben a semmitmondó hogyvagyolokban, mivanveledekkel, nem tudok mit kezdeni. Igaz, a gesztus szép, de valahogy nem az én világom ez sem...olyan kérdések ezek, amire pont olyan semmitmondó választ kapunk mint amilyen kérdés semilyensége. Viszont, valahogy indítani kell egy beszélgetést...
Ma jöttem rá, hogy ha nem kommunikálok értelmesen, félretéve minden görcsös beidegződésemet akkor nem fogok kimozdulni arról a bizonyos holtpontról... Csak felszin az örökké csacsogó és mosolygó Ágnes. Aki ismer tudja mennyire az ellentétje is tudok lenni...a végtelenségig hallgatni, bezárkózni...a végén cinikussá válni. Fekete-fehér, igen-nem. Egyébként én érzem magam ebben a szerepben leszarabbul...
